Ezt a gyűrűt külön kérésre Veronikának készítettem. Az első gyűrűm :-)
Egy
medál szolgált mintájául. A méreteit le kellett kicsinyítenem, ám nem volt kisméretű rézalapom, így el kellett vinnem az ötvösökhöz az eredeti lapocskát, hogy fűrészeljék le belőle a fölösleget.
De nem a méret volt az egyetlen probléma vele.
A drót, amit ráhajlítottam, ugyanolyan átmérőjű, mint a medálon. Féltem, ha vékonyabbal dolgozom, a zománcréteg vastagságával fog meggyűlni a bajom. Ha túl vastag a zománc, nem fogom tudni fölpolírozni a drótot, ha pedig vékonyabban festem rá a zománcréteget, sötétebb színe lesz, esetleg föl is ég. Így maradtam az eredeti drótnál. Ami miatt újabb nehézségbe ütköztem.
Ha az arányokat nézzük, kisebb rézalapra vékonyabb drót lenne a megfelelő, hogy ugyanazok legyenek az arányok. S nem csak a drótnak kéne vékonyabbnak lennie, de például a kúpfogó fejének is, hogy a virág fejét is kisebbre tudjam tekerni. Szerencsére a virágot az eredeti medálon nem a fogó legkisebb részével hajlítottam, így azt sikerült kisebbre vennem. A pöttyökkel már bajban voltam, azokon nem lehetett kicsinyíteni, ezért másképp kellett elrendeznem őket.
A levelekkel szenvedtem talán a legtöbbet, nehéz volt eltalálni az ívüket.
Festés, égetés.
Az égetés mindig a legérdekesebb rész. Hajlítgatni az ember rutinból hajlítgat, illetve ha mégsem olyan lesz, mint azt szeretné, átformázza, vagy újabb darab drótot vesz elő, és előről kezdi. A festés is rutin, ügyelni kell, hogy a drótocskák a helyükön maradjanak, vagy ha mégis elmásznak, vissza kell őket terelni a helyükre. Az égetés viszont mindig meglepetést okoz, mert ha akár csak pár másodperccel tovább hagyja az ember a tárgyat a kályhában, egész más színárnyalatot kaphat. Vannak festékek, amik mindig ugyanolyanra égnek ki, és vannak olyanok, például a képen látható rózsaszín (az üvegen ciklámen szerepel, de engem inkább a mályvára emlékeztet) néha egész halvány, hol meg sötétebb, hússszínű, ha pedig egészen vékonyan rakom fel, képes rá, és bezöldül :-) Most hússzínűre égett, a zöld pedig egész sötétre. Tetszettek a színei.
Ezután fölpolíroztam, és rá akartam tenni egy krómozott gyűrűalapra. De nem nézett ki jól, hogy a drót vörösréz, az alap pedig ezüst színű. Gondoltam, hajlítok én egy gyűrűalapot.
Levágtam egy vékony csíkot egy rézlemezből. Egyenesre kalapáltam. A végeit lekerekítettem, a széleit lecsiszoltam. Hogy könnyebben lehessen hajlítani, gázlángon fölhevítettem, majd hagytam kihűlni. A vörösréz hevítés és lehülés után pár percig könnyebben hajlítható. Igen ám, de a melegítés után leoxidál. Mire az oxidált rész lecsiszolgattam róla, ugyanolyan keménységű lett, mint azelőtt volt... :-)
Így kénytelen voltam a kúpfogóval hajlítani belőle gyűrűalapot. Az eredmény rég nem tökéletes, de egészen elégedett voltam vele. Meg ha az ember ujján van, nem is látszanak az egyenetlenségek. A gyűrűt középen laposan hagytam, hogy föl tudjam ragasztani. Ez meg is történt, de láttam, hogy kicsi a ragasztási felület, így félő, hogy könnyen letörik. Ezért kivágtam vékonyabb lemezből egy kis lapocskát, csiszoltam, políroztam, majd azzal megerősítettem az egész ragasztást.
Szóval mindent összevetve nem mondhatom, hogy könnyű volt a gyűrűt elkészíteni, de olyan feladat volt, ami magamtól talán sosem jutott volna eszembe, így ez a rendelés igazi lecke volt, méghozzá rendkívül hasznos :-)
Végre megindult a madárinvázió a szobámban. Egyelőre nyolc pár van kész, ebből egynek már van gazdája. 
Őt azért fényképeztem be külön, mert a kedvenc darabom lett. Szülinapi ajándéknak készült, így ma este már meg is válunk egymástól.
